Liszt Ferenc 1845-ben egy olasz opera megírását határozta el Lord Byron Sardanapalus című tragédiája (1821) alapján. Főként az ösztönözte őt, hogy a legnagyobb európai zeneszerzők között emlegessék. Operájának Milánóban, Bécsben, Párizsban és Londonban tervezett bemutatót, de végül félbehagyta a munkát, és a kézirat csendben hevert 170 éven át.

A szövegkönyvvel kapcsolatos nehézségek miatt a mű komponálását csak 1850 áprilisában kezdte meg. Lényegében a teljes első felvonás zenéjét megírta egy 111 oldal terjedelmű ének-zongorafogalmazvány formájában, mely az N4-es számú vázlatfüzetében található. A librettót egy meg nem nevezett olasz költő, háziőrizetben lévő politikai fogoly írta, aki szoros kapcsolatot ápolt Cristina Belgiojosóval. A szövegkönyv csak a vázlatfüzetben, az énekszólamok alá írva maradt fenn; a jelen kiadásban rekonstruáltuk, és lefordítottuk.

A Sardanapalo Liszt egyetlen érett kori operája. Ugyan franciául következetesen Sardanapale-ként említette, az olasz nyelvű operának, ha megjelentette volna, majdnem biztosan olasz címet adott volna, ennélfogva kiadásunk is a Sardanapalo címet viseli. A mű három szereplőt és az ágyasokat alakító nőikart vonultat fel. A kéziratot sokáig töredékesnek és részben olvashatatlannak tartották, de 2017 márciusára sikerült megfejteni, ami nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki. A Sardanapalo zenéjét gazdagon melodikus stílus jellemzi, Bellinitől, Verditől, sőt helyenként Wagnertől kölcsönzött elemekkel, és Liszt szimfonikus költeményeinek előjelei is felcsillannak benne: az olaszos stílus és a század közepére jellemző innovatív harmóniavilág sajátos elegye, mindazonáltal jellegzetesen liszti.

Az opera Byronnak az ókori Asszíriában játszódó tragédiáját dolgozza fel, mely háborúról és békéről szól. Az utolsó asszír királyt meglehetősen femininnek tartják, aki látszólag jobban érdeklődik a bor, az ágyasok és a mulatságok, mint a politika és a háborúk iránt. Alattvalói méltatlannak tartják a királyi címre (férfi királynőnek nevezik), és katonai lázadók megpróbálják eltávolítani. A király végül megkegyelmez nekik, mivel „elutasítja, hogy hamis dicsőséget nyerjen mások szenvedései árán”, de ez még nagyobb felkelésekhez vezet. Az Eufrátesz folyó megárad és kiönt, ennek következtében leomlik a kastély fő védőfala, így a vereség elkerülhetetlen. A király elküldi családját és megparancsolja, hogy élve égessék el őt szeretőjével együtt, illatszerek és fűszerek kíséretében, egy hatalmas máglyán. Ahogy Byron írja: „nem csak puszta füst és láng, hanem olyan fényesség, mely nemzedékek számára szolgál tanulságul.” Liszt azt mondta egy barátjának, hogy az ő fináléja az egész közönséget tűzbe hozza majd.

A kritikai kiadás részletes tanulmányt tartalmaz Liszt Sardanapalo című operájának keletkezéséről angol, német és magyar nyelven. Tartalmazza továbbá az eredeti olasz librettót és annak angol, német és magyar fordítását, ezen felül fakszimileoldalakat Liszt kéziratából és részletes kritikai apparátust.

Liszt Ferenc 1845-ben egy olasz opera megírását határozta el Lord Byron Sardanapalus című tragédiája (1821) alapján. Főként az ösztönözte őt, hogy a legnagyobb európai zeneszerzők között emlegessék. Operájának Milánóban, Bécsben, Párizsban és Londonban tervezett bemutatót, de végül félbehagyta a munkát, és a kézirat csendben hevert 170 éven át.

A szövegkönyvvel kapcsolatos nehézségek miatt a mű komponálását csak 1850 áprilisában kezdte meg. Lényegében a teljes első felvonás zenéjét megírta egy 111 oldal terjedelmű ének-zongorafogalmazvány formájában, mely az N4-es számú vázlatfüzetében található. A librettót egy meg nem nevezett olasz költő, háziőrizetben lévő politikai fogoly írta, aki szoros kapcsolatot ápolt Cristina Belgiojosóval. A szövegkönyv csak a vázlatfüzetben, az énekszólamok alá írva maradt fenn; a jelen kiadásban rekonstruáltuk, és lefordítottuk.

A Sardanapalo Liszt egyetlen érett kori operája. Ugyan franciául következetesen Sardanapale-ként említette, az olasz nyelvű operának, ha megjelentette volna, majdnem biztosan olasz címet adott volna, ennélfogva kiadásunk is a Sardanapalo címet viseli. A mű három szereplőt és az ágyasokat alakító nőikart vonultat fel. A kéziratot sokáig töredékesnek és részben olvashatatlannak tartották, de 2017 márciusára sikerült megfejteni, ami nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki. A Sardanapalo zenéjét gazdagon melodikus stílus jellemzi, Bellinitől, Verditől, sőt helyenként Wagnertől kölcsönzött elemekkel, és Liszt szimfonikus költeményeinek előjelei is felcsillannak benne: az olaszos stílus és a század közepére jellemző innovatív harmóniavilág sajátos elegye, mindazonáltal jellegzetesen liszti.

Az opera Byronnak az ókori Asszíriában játszódó tragédiáját dolgozza fel, mely háborúról és békéről szól. Az utolsó asszír királyt meglehetősen femininnek tartják, aki látszólag jobban érdeklődik a bor, az ágyasok és a mulatságok, mint a politika és a háborúk iránt. Alattvalói méltatlannak tartják a királyi címre (férfi királynőnek nevezik), és katonai lázadók megpróbálják eltávolítani. A király végül megkegyelmez nekik, mivel „elutasítja, hogy hamis dicsőséget nyerjen mások szenvedései árán”, de ez még nagyobb felkelésekhez vezet. Az Eufrátesz folyó megárad és kiönt, ennek következtében leomlik a kastély fő védőfala, így a vereség elkerülhetetlen. A király elküldi családját és megparancsolja, hogy élve égessék el őt szeretőjével együtt, illatszerek és fűszerek kíséretében, egy hatalmas máglyán. Ahogy Byron írja: „nem csak puszta füst és láng, hanem olyan fényesség, mely nemzedékek számára szolgál tanulságul.” Liszt azt mondta egy barátjának, hogy az ő fináléja az egész közönséget tűzbe hozza majd.

A kritikai kiadás részletes tanulmányt tartalmaz Liszt Sardanapalo című operájának keletkezéséről angol, német és magyar nyelven. Tartalmazza továbbá az eredeti olasz librettót és annak angol, német és magyar fordítását, ezen felül fakszimileoldalakat Liszt kéziratából és részletes kritikai apparátust.