A Nápolyi Dal gyönyörű eredetlegendával bír: az ókori lantos, Orfeusz elvetődött a mostani Nápoly tájékára. A tenger, az öböl és a sejtelmesen füstölgő Vezúv annyira megbűvölte, hogy azt hitte álmodik. Hogy meghosszabbítsa álmát, behúnyta szemeit és valóban elaludt. E pillanatban a habokból tündökletes nőalak bukkant elő: Partenopé nimfa, aki meglátva az alvó Orfeuszt, azon nyomban beleszeretett. Nászaikból, szerelmetes éjszakáik gyümölcseként született meg a Nápolyi Dal.

Mindazonáltal szükség volt 'bábaasszonyokra' is, akik világra segítették a dalokat. Az elsők, akikről tudunk, a vomerói mosónők voltak a tizenkettedik és a tizenharmadik század fordulóján. Lassan-lassan férfiak is beszálltak a bábáskodásba, mint például Baldassare Donati az 1500-as években, vagy a kalandos életű festő és poéta, Salvator Rosa a tizenhetedik század elején. Később neves operaszerzők - Vinci, Puccini, Paisiello, Rossini, Donizetti, Bellini és Mercadante - sem "átallottak" nápolyi dalt írni, ám ezért senki sem kövezte meg őket...

A műfaj virágkora a múlt század végén teljesedett ki, egész pontosan 1880-ban, amikor is a Vezúvig vezető drótkötélpálya megépülését egy szőke fiatalember, bizonyos Luigi Denza dallal köszöntötte. A Funiculí, funiculá azóta is világsláger, szezője egycsapásra ismertté lett, csakúgy, mint a századforduló többi kismestere: Tosti, Gambardella, Di Capua, De Curtis, Tagliaferri, Valente, E. A. Mario, Falvo, Cioffi és mások. (Baranyi Ferenc)