A mű zenei alapanyagának középpontja a gitár korál-szerű akkordsora, amelyet olykor kiegészítenek, olykor megszakítanak a többi hangszercsoportok akkordikus vagy melodikus kommentárjai. A kompozíció lényeges eleme, hogy az egyes hangszercsoportok az előadás terének különböző pontjain helyezkednek el - a tér ebben a darabban is (mint Kurtág 1990 táján írt zenekari darabjainak többségében) akusztikai szűrőként viselkedik. A hangok, hangcsoportok megszólalásának távolsága döntő fontosságú: ami távolabbi, az nem szükségszerűen halkabb, hiszen ha távolabbról (és ténylegesen: halkabbnak!) halljuk is, az energiáját érezzük: tudjuk, hogy az egy távolabbi, de nagy dinamikájú hang, ami közelebbről szól, nem okvetlenül a leglényegesebb történés a folyamat adott pillanatában. E kompozícióban mintha különböző nagyítású lencséken átnézve vizsgálnánk a teret, vagy mintha azt éreznénk a bőrünkön, hogy sűrűbb vagy ritkább körülöttünk a levegő. A zenei anyag természetétől függ, hogy irányokat hallunk-e még (mint a szolisztikusabb jellegű, kamarazenei áttörtségű helyeken), vagy a terem egy pillanat alatt megtelik hanggal (mint például a darab dinamikai csúcspontján, a dudák és sípok megszólalásakor).

Kurtág életművének kivételes állomása ez a darab. Ha vannak is hasonló hangvételű kompozíciói (például a Játékok sorozatában) vagy hasonló megoldásai (az op.15 más darabjaiban, vagy a 12 mikroludiumban), a Grabstein formálásának oldottsága, narratívitása addig példa nélküli. Mintha egy aforisztikus rövidségű kompozíció anyaga nagyítódnék itt föl, a gesztusok kiterjedtebbek, több idő jut rájuk, a nagyforma így nem mozaikokból épül, hanem mintegy az egész felől nézve nyílik meg, amint a figyelem egy-egy motívumára vetődik.