A négytételes alkotás 1880-ban készült, bemutatására 1882-ben került sor Moszkvában. Ajánlása Konstantin Albrecht-nek szólt, aki Csajkovszkij tanártársa volt a moszkvai Konzervatóriumban. A Vonós-szerenád Csajkovszkij legigényesebb és - címe ellenére - legelmélyültebb szerzeményei közé tartozik zenei anyagának választékossága, sokrétű kidolgozottsága, valamint számos eredeti megoldása folytán. Ilyenek például az első és utolsó tétel burkolt témarokonsága, a Valse táncritmusát meg-megszakító megtorpanások és melankólikus elsötétülések (melyeknek nincs több közük a szórakoztató zenéhez, mint Chopin vagy Brahms keringőinek) , valamint az Elégia súlyos, lassan oldódó, majd visszatérő disszonanciái. Mindez közrejátszott abban, hogy a C-dúr szerenád a 19. század legidőtállóbb vonószenekari művének bizonyult.